5
Szerkesztő: Kaskötő István
AZ AUTOBUSZ A DUNA MELLETT

Az autóbusz a Duna mellett
és buzaföldek közt visz el,
fölöttük arcod rajza repdes,
igy kerülök tehozzád, kedves,
ha távolodva is, közel.

De ez az arc már nem egyetlen
félmerev kép, mint ezelõtt
egy évvel, hanem mint a friss kert,
mozgékonyan, számtalan ismert
szinben csillog szemem elõtt.

Az ég simán borul a tájra,
tulparton prüszköl a vonat,
a tutaj uszik, és terád
emlékezem: megy a világ,
rendben, mint a parancsolat.

Kukoricás jön szembe, szélén
szárak közül egy szemtelen
kedves kis ördögképü macska
kémlel ki feketén a napra
s amig lát, szembenéz velem.

Meleg van. Az ut gyors iramban
villantja fel a képeket;
végetér mindjárt: ez itt már a
szentendrei kis határcsárda,
kutyája lomhán lépeget.

Bucsuzom hát e költeménytõl,
de nem örökre. Jól tudom:
benne a lét üteme vallat
és majd ha leteszem a tollat,
betük nélkül továbbfonom,

szavak nélkül továbbõrizve,
ahová sorsom kivetett:
a rettegõ part közelében,
félelmek és szörnyek vizében
sétáló boldog szigetet.

Elkerült a víz

Elkerült a víz, finom
csillámait csak oldalamra szórja,
kis sziget vagyok, bizony,
kit el nem önt, csak átölel folyója.

Kétfelé tekinthetek,
vagy alhatom. Szelid az ár, ha alszom:
habja mint arany remeg
s ezüstre váltja szép szinét az alkony.

Lám, a többi partokat
megedzi szél, nap, elborítja hullám:
esti óra tartogat
s a dél unalma permetezve hull reám.

Rugdalózzam ellene?
A félelem szoritja torkomat csak:
változás jön, ám vele
együtt a rossz hatalmak is lecsapnak.

egy nap, utrakelve, tér
s tajték fölött nem is pihenve úszom
évekig. Sugár kisér
s merész madárcsapat, veszélyes úton.

Szörnyeteg tanitja friss
gonoszra kisfiát, a felszinen jár
elkapatva, rám nem is
tekint, sörénye tarka káka, hínár.

Mélyresujtom. Uj s szelid
világ merül föl, elfeledve még ép
és kitárja vizeit
fogadni drága harcgyötörte népét.

Szük patakba térek ott,
a parti bokrok kettõs árnya hull rám,
napsugárral foltozott.
S vagy megtalálom réteit, hol uj nyáj

s könnyükedvü pásztorok
törvénye béke, tápláléka nektár,
vagy letörve hallgatok
és elhiszem mindazt, amit tudok már.

EGY BUDAI TÉREN

Itten egy óra állt,
alatta álltam én;
akkor még óra volt,
ma már csak költemény.

Vártam egy leányra,
eljön, azt igérte.
Vártam rá hiába,
elindultam végre.

De ekkor hirtelen
itt termett ő mégis,
vidámabb lett az ég,
vidám lettem én is.

Az a leány meghalt,
nem emlékszik erre.
E régi délutánt
azért írtam versbe:

mert meghalok egyszer
s ő sincs itt, az óra,
nem mutat öt órát
csüggedt mutatója,

nem mutat hat órát,
vidám mutatója:
őrizze emlékét
e vers olvasója.

SELYMES RÉT

„Mi elmegyünk előre
- szólnak hajszálaim -
helyet csinálni néked
a nemlét tájain;
lesz selymes rét belőlünk,
vagy hínár szép tavon,
ott fogsz majd csónakázni,
pihensz domboldalon;
sokunknak kell kiszállnunk:
az a tér végtelen,
úgy elterülhetsz benne,
nincs több oly kényelem!
Eressz el könnyű kedvvel,
ne szidj, ha elmegyünk;
tudod: sok-sok helyen kell
szállást készítenünk
a nemlétben teneked,
mert most csak egy helyen
vagy egyszerre, de akkor
mindenütt nemleszel."
A VIRÁG LÁNNYÁ VÁLTOZIK

A virág lánnyá változik,
virágként melléd lép a lány.
Vár vagy, hegyen álló erőd.
Omolj elé kőszikla-hódolattal;
a boldogságot elviselni
legyen erőd.


PÁRBESZÉD

Jön az ördög: - Adok neked egy napot egy napért.
- Ha üzletelsz, mondd meg nekem, de becsületesen:
mint ördög, mit nyerhetsz ezen?
A Fausttal kötött üzleted egész más volt: neki
kevés időt adtál, utána keserv jött végtelen.
Az egy az egyért angyali
alku, nem ördögi.

- Az nem én voltam: azt csak úgy kigondolták, amazt
az ördögöt; színpadra jó. Az én kis üzletem
következő: elkezdjük reggel,
megindul a napod,
a szenvedés meg mindig az éppen, hogy megkapod.
Megkapod, indul, lepereg,
s nem is tudod, barátom
hogy attól kezdve örökösen
fizeted, megnemállón.

Csak azt az egy napot, csak azt,
de azt örökösen.
Ha meg nem kaptad volna, el
nem vesztenéd sosem.
Csak egy napot, csak egy napot,
csak mindig azt, ami
aznap kezdődik, aznapon
tud boldogítani.

Nincs, mert volt; de nincs; ha élsz,
minden napod halál.
Így kapsz és adsz, s bár azt adod
pusztán, mit kaptál – sóhajod
enyém. Hát áll az alku?
- Áll.
 
ELVÉGEZTEM

Elvégeztem, amit lehetett,
vittem innen odébb testemet.
Nem kérdeztem eddig: éltem csak;
nem türhetem már, hogy létem vak.

A világnak erdõs szõnyegén
értelem jár. Ez a szövevény
tartalmat rejt, érzem, mélyen van
s mielõtt még tudnám, végem van.

Vésve van bár minden faágon,
hanem azt a vésést nem látom.
Irva is van minden levélen,
hanem azt az irást nem értem.

Nyilj meg világ, vigan tárulj fel,
titkaidat sorban áruld el.
Felhõidet fényben áztassad,
a magasból tiszta választ adj.

Mutass jelt az ösvény szép végén.
Rövidebb az idõm, mint vélném.
Ha kérdõn hajol majd fölébem,
mit sugok a halál fülébe?

HEGYI ÉNEK

A szeretõm, fejét karjára
támasztva, elaludt,
apró füvek altatták s lassu,
keskeny erdei ut.

Mellette játszott, duruzsolt,
mormogott büvös szavakat,
izgatottan szaladgált, megnõtt,
beleszeretett a patak,

Minden másodperccel nagyobb lett
és befolyt orrán és fülén,
most ébredt volna mosolyogva,
de nem tudott szegény.

Arca felett folyt át gyöngéden,
napban fürdött a rét,
csókolgatta fogát, kimosta
s elvitte szemét.

Térdeit megoldotta és
ellepte derekát,
csodálkoztak a kis füvek,
mikor lába levált.

Haját is simogatta, lágyan
legyezgette, játszott vele,
bontotta, ringatta, becézte
s fürtökben vitte messzire.

Hárfapengetõ ujjait
nevetve hordta szét,
kilenc nagy folyó lett belõle.
Dicsértessék az ég.

Anyák napján, édesanyám...

Édesanyám, harmat voltam:
selyem rétre le is hulltam.
Virágokat nevelgettem,
hogy azután néked szedjem.
Harmat cseppje, eső szála,
könnyű fényt vont a szirmára.

Anyák napján, édesanyám:
ölelésed az én tanyám.
Az én tanyám: menedékem,
hozzád vezet boldog léptem.
Örömkönnyek szemedben. . .
Én ezért most, mondd, mit tettem?

Bokrétámat megkötöttem:
hímes csokor nőtt kezemben.
Virágos most a mi házunk,
anyák napján meg kell állnunk!
Meg kell állnunk, megpihennünk,
édesanyánk ünnepelnünk.

Könnyeidet nem hagyom:
gyorsan széllé változom!
Langyos szélből, arany ágból:
törülköző napsugárból:
Felszárítom könnyeidet,
arcodon csak mosoly lehet!

Mindig, mint a mai napon:
vígság legyen asztalodon!
Zenét hozok tenyeremben,
patak csobog énekemben.
Legszebb éjjel leszek álmod,
ahogy titokban kívánod:
künn a mezőn csikó szalad,
a patakban az aranyhalak.



MINDEN, AMI VAN

Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szivünk egy kis szivet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szivének
és ami nincs, az is.
HEGYI ÉNEK

A szeretõm, fejét karjára
támasztva, elaludt,
apró füvek altatták s lassu,
keskeny erdei ut.

Mellette játszott, duruzsolt,
mormogott büvös szavakat,
izgatottan szaladgált, megnõtt,
beleszeretett a patak,

Minden másodperccel nagyobb lett
és befolyt orrán és fülén,
most ébredt volna mosolyogva,
de nem tudott szegény.

Arca felett folyt át gyöngéden,
napban fürdött a rét,
csókolgatta fogát, kimosta
s elvitte szemét.

Térdeit megoldotta és
ellepte derekát,
csodálkoztak a kis füvek,
mikor lába levált.

Haját is simogatta, lágyan
legyezgette, játszott vele,
bontotta, ringatta, becézte
s fürtökben vitte messzire.

Hárfapengetõ ujjait
nevetve hordta szét,
kilenc nagy folyó lett belõle.
Dicsértessék az ég.
NAPLÓ

Ülök a hegyormon
szemben a ködökkel,
angyalokkal játszom,
vívok ördögökkel.
Arcom mozdulatlan,
elmém nyughatatlan,
szívem piros lángja
lobog mellkasomban.
Év után év illan,
hónap után hónap,
szélviharban recsegő fák
írják a naplómat.

Amit tovább űztem,
jó őrzője voltam;
amit megőriztem,
azt elpazaroltam.
Mit magamba rejtek,
semmivé lesz úgyis;
amit itt felejtek,
kísér síron túl is.
Volt énnekem napsugárból
hideg palotám,
volt közepén jégkristályból
forró nyoszolyám.
összeszedtem futkosással,
örök kapkodással,
mind megette az idő
kényelmes rágással.

- Mit tudhatnál adni még,
hitegető nyári ég?
- Rügyet, szirmot, levelet,
füstkarikát, felleget,
nyiladozó lelkeket,
még-csillogó szemeket,
s magamat is, az eget,
halálodig eleget.
JÖJJÖN A JÓ

Jöjjön a jó, hogyha
jönni akar, lábon;
de már nem kérem, hogy
sólyomszárnyon szálljon.

A rossz darabokra
tépni ne siessen;
végezheti lassan,
nincsen futni kedvem.

Tudtam, de feledtem:
mennél följebb hágok,
ottlenn annál jobban
vigyorog az árok.

Lassan karikázva,
mint levél a fáról,
indulok a mélybe
váram szép fokáról.

Mint kit beavattak
minden rosszba-jóba,
siklórepüléssel
szállók a karóba.
HÉTKÖZNAPOK TEMETÉSE
(Erdõ, erdõ...)

Erdõ, erdõ, kerek erdõ, jaj de nagyon messze van,
három napja, három éje arra futok hazátlan.
Régi ének fülemben,
vándorbot a kezemben,
megvédhet-e, megölhet-e, megválthat-e szerelmem?

Vasbocskorom elszakadt már, rég eltörött a lábam,
nem élhetek megkötözve, mozdulatlan varázsban.
Soha el nem fáradok,
magam elõl szaladok,
kit lassudan õrölgetnek az egyforma hónapok.

Akkor már a kerek erdõ, akármilyen messze is,
közelebb van a városnál, bárha ebben élek is.
Észnélküli harcokban,
erdõn szállok szárnyatlan.
Közepében, közepében két rozmaring bokor van.

LÁTTAM HAMUSZÍN ARCOTOK

Mint falusi utcák sorát
a hullott akáclevelek,
úgy borítják a Körútat
az apró üvegcserepek.

Ifjú elvérzett, nő elhullt,
és füstbe fult a kisgyerek,
hogy harminc órával tovább
lehessetek miniszterek.

Kórház kigyulladt, ház omolt,
gaz ágyú robbantott lakást,
hogy három órával tovább
éltessétek a csalást.

Láttam hamuszín arcotok,
s mikor már ifjak vére folyt,
halogató ajkatokon
a szinte kedélyes mosolyt.

Őrizve méltóságotok,
mely akkor már sehol se volt,
mit bántátok a pusztítást,
hogy gyermek égett, ház omolt?

Vagy tudtátok előre már?
Én a leginkább ezt hiszem:
készültetek rá hidegen
s így nem lepett meg semmisem.

De mégis. Így van! Az a hős,
semmiből-nőtt ifjú sereg,
amely titeket elsöpört,
tán titeket is meglepett.

És tán egy csöpp csodálkozás
szállta meg lárva-arcotok,
hüllőszemű, brosura-szívű,
tomboló hivatalnokok!

Mindegy! Lefordult sorsotok.
Három óráért vertetek!
Kenetes szókkal szólnotok
ne legyen három percetek!

Mint falusi utcák sorát
a hullott akáclevelek,
úgy borítják a Körútat
az apró üvegcserepek.

Csikorog léptünk. De szívünk
a tetszhalálból fellobog.
Vérzik a város, a haza,
de élni tud, de élni fog.

Mert el nem veszhet semmisem:
megrázkódott a temető,
és tisztító leszámolásra
legyilkoltak léptek elő.

Velük erősebb a haza,
mely megvívta a szent tusát
s még ég és vérzik száz sebe:
ne rakjatok rá brosurát!

Nem ólmos szólam kell a sebre,
a kín lángjait felszitó,
de tiszta kézből és ajakról
puha tépés, emberi szó.
                                 1956. október 30.

ELSZÁLL AZ ÉN

Sokat nem ér e porhüvely.
Lehetsz erős, mint egy bivaly,
a víz alá, hol a hal él,
taszít le a hülye halál;

vagy fold alá, hol féreg ás.
Lehetsz centerhalf, vagy regés
király és császár, pápa bár,
számodra nem nő több babér.

Több hajnal nem dereng neked,
és nem simítja már nyakad
több gyöngéd kéz. Elszáll az én
valahol az álmok taván.

És nincs több lángzó alkonyat.
Nem szól a hárfa, kasztanyett.
Azaz van is, szól is; de te
hol vagy? Nem ér el hangzata.

Mert nem távol vagy s nem közel;
de mint a negatív kazal
a nagy nincs-aratás után
megbújsz a nemlét szegletén.

És nem. Még ott se. Fogalom
a nemlét, meglévő elem
a képzeletben. De a te
nemléted sem képzelhető.

Emléked él majd, amig él,
egy halk furulyát fújdogál,
Arcod a tó nem tükrözi,
arcod onnan elment haza.

Hazulról meg a tóba hullt,
a fagyba dőlt, a télbe halt.
Ne csapd be magad: oda se.
Nem vagy a nemlét lovasa.

Nem száguldasz az űrön át
lelni egy más lét örömét;
gyalog járkálsz, semmi se véd:
örökléttel volt randevúd,

s iszony-hálót sző ellened
bármely véletlen pillanat.

CSAK

Ha csak egy szőlőlevelet
sikerül megörökítened,

ha egyetlen sorod is odaérez
a feszes fürtszemek fényköréhez,

vagy ha csak vágyad támad a délutáni
tóra tekintve, hozzá szót is találni,

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni
semmit sem áhítsz, csak belemerülni

mint lelked otthonába:
már nem éltél hiába.

.....
<<<Vissza a tartalomjegyzékhez.
Czigány Dezső: Álló akt.